A tölgyfánk története…

Debrecenben laktunk, albérletben. Egy novemberi szombat vagy vasárnap délutánon felkerekedtünk, és sétálni mentünk a Nagyerdőbe. A kisebb forgalmú ösvényen sétáltunk, amikor rengeteg és rengeteg-féle makkot találtunk, azonnal gyűjtögetni is kezdtük őket. A kertészvénám az emeleten is megvolt, így tervezgetve a jövőnket, egyértelmű volt, hogy az összegyűjtött makkokat elültetem. Így kerültek hamarosan virágládába a kis erkélyre. Úgy emlékszem, tavaszra már ki is hajtottak. Nem sokáig laktunk az albérletben, márciustól december végéig, mert közben megtaláltuk a kis kuckónkat. A kis tölgyek is jöttek velünk, virágládában. Tavasszal aztán kiültettük őket, csak később látszott, hogy mennyiféle különböző kis tölgyünk lett. Elég sok is kikelt, kb. 10-et ültettünk ki. Szépen növekedésnek is indultak.

A következő év végén aztán újra felkerekedtünk, költöztünk ismét, egy kis csavarral: 3 hónapra anyukámékhoz, mert még felújítottuk a későbbi házunkat. Sok általunk ültetett növényt kiszedtünk és vittük magunkkal, a tölgyek sem maradhattak. (Érdekes, sokszor a növényekhez jobban ragaszkod(t)unk, mint bármi máshoz). A szülői háznál csak leiskoláztuk őket (ismét november volt), hogy majd tavasszal a végleges helyükre ültethessük őket. Azt hiszem egy sem pusztult el közülük, állták a sarat. Tavasszal aztán új helyre kerültek, ahol csodálatosan növekedni kezdtek és kezdett kibontakozni az egyéniségük. Alig volt köztük két egyforma! Volt, amelyik lassan nőtt, ám ősszel gyönyörű színekkel örvendeztetett meg minket, volt olyan is, amelyik gyorsan nőtt, és már a férjemet is elhagyta 4-5 év múlva. Volt világosabb és sötétebb levelű, kisebb és nagyobb levelű. Sajnos egyiknek sem tudtuk a pontos fajtáját. Nagyon megszerettük őket, kedvesek voltak a szívünknek, hiszen a közös életünk kezdeteire emlékeztettek minket. 6 évig laktunk azon a helyen az Alföldön. Mondanom sem kell, újra felkerekedtünk, újabb költözések. Először csak lakásba, majd ide, a Csendhajlékba. A hat év alatt azonban már sok olyan növényünk lett, amit nem tudtunk és nem is akartunk költöztetni. Rengeteg fát ültettünk az Alföldön, volt kislevelű hársunk, nyírfáink, szomorúfűzfánk (egy szép kirándulós hétvége emléke Diósjenőről), spirálfüzeink, olyan juharunk, aminek azóta sem tudok a nyomára bukkanni (vörös levélnyéllel)… A tölgyek közül sok már annyira megnőtt akkorra, hogy tudtuk, esélyük sem lenne, ha kiásnánk őket, pláne úgy, hogy nem tudtuk előre, mennyi ideig kell majd lakásban élnünk. De volt egy kisebb köztük, akit csak nem akartunk otthagyni, így őt ismét kiástuk, és újra elültettük a szülői háznál.

Másfél évig tartott a kertnélküli „rabság”, mire sikerült ideköltöznünk a Csendhajlékba. Elkezdtük itt is kialakítani a kertet, megérkezett hosszú útjáról a kis tölgyfánk is. Mivel még nem volt képünk a kertről, nehezen találtuk meg a helyét, nem is került túl jó helyre, hiszen a ház északi oldalára ültettük, ahol csak kevés napfény éri. De túlélte a viszontagságokat és megeredt tavasszal. Később lett kutyánk is, akinek a helyét szintén azon a helyen alakítottuk ki, ő persze növekvő fogacskáit a tölgyfán élesítette, és elharapta a szárát. Nagyon elkeseredtünk, de még bíztunk benne, hogy ki fog újra hajtani. Körbevettük kutya elleni védelemmel és hamarosan új hajtások jelentek meg rajta! Ismét beigazolódott Géczy Gábor gyakran idézett mondása: „Az Élet él és élni akar!” Boldogok voltunk! Azóta is ott él, szépen növekszik, ilyenkor ősszel szép színekkel örvendeztet meg minket. Mindig megállok mellette egy pillanatra, ha arra járok, mert ha rápillantok, felidézi a férjemmel közös utunkat, és arról mesél, hogy az életet mindig újra lehet és újra kell kezdeni, bármi történjék is!