Linzer és emlékezet

Nemrégiben linzert sütöttem, és sütés közben elkalandoztak a gondolataim.

Korábban is többször sütöttem már linzert, a lányok nagyon szeretik, de mivel eléggé időigényes az elkészítése, ezért csak ritkán kerül rá sor. Aztán egy pár éve, nagynéném lep meg ezzel mindig minket, nem múlhat el úgy találkozás, hogy ne sütne egy dobozzal nekünk, mert tudja, hogy szeretjük. Szóval azóta a linzer nálunk Ica nénit (is) jelenti. És valahogy az övé mindig finomabb, mint az enyém. Vagy ott van az anyukám mézes bélese (többek között, mert az Ő esetében elég sok mindent fel tudnék sorolni), amit én például még soha nem készítettem, de ő rendszeresen, és az a süti őt jelenti. Vagy az anyai nagymamám fiatalabb korában karácsonyra mindig sütött diós és sajtos kosárkát, azóta sem ettem, de biztos vagyok benne, hogyha újra beleharapnék egybe, rögtön ő jutna az eszembe róla. Az öcsödi mamámnak is jellegzetes kalácsai voltak, amit csak ő sütött, és mindig ugyanolyan ízűek voltak, akárhányszor készítette el őket. Ezek úgy maradtak fenn a családban, hogy az öcsödi mama-féle túrós vagy almás, ez utóbbit szintén rendszeresen sütöm, ilyenkor nem múlik el alkalom, hogy ne gondolnék rá, rájuk. Szóval ez jutott eszembe linzersütés közben és az, hogy valahogy így élünk tovább az utánunk jövők emlékezetében, többek között a főztünkön vagy a sütijeinken keresztül. Mert legalább olyan fontosak az ízek is az emlékezet felidézésében, mint az illatok. Ilyen ez a november – nosztalgikus…