Esztergom-Márianosztra-Esztergom

Az első kerékpáros túránkra 2017. augusztus 22-én került sor, amire gyakorlatilag egész nyáron készültünk. Az útvonal már nyár elején kész volt, erre nem helyeztünk túl nagy hangsúlyt, a lényeg az volt, hogy tekerjünk egyet, és lássuk, hogy hogyan megy, mennyit bírunk, milyen is a kerékpártúrázás.

Aztán a túra időpontja mindig tolódott, egyrészt vártuk az alkalmas időjárást, másrészt a családi programok, munka, nagyszülők elfoglaltságai miatt sokáig húzódott. Végül, amikor már csak két hét volt a nyári szünetből, nagyon be voltam sózva, mondván: addig húzzuk-halasztjuk a dolgot, míg idén sem jutunk el két keréken sehová. Végül mégis összejött! És az időjárás is a legideálisabb volt: esőt nem jósoltak, és pár napra a hőség is odébbállt, így hétfőn eldöntöttük: kedden elindulunk!

A tervezett útvonal: Esztergom-Szamárhegy, Búbánatvölgy, Pilismaróti révvel át Szobra, onnan Márianosztra, vissza: Ipolydamásd, Letkés, Ipolyszalka, Bajta, Garamkövesd, Párkány, Esztergom, Esztergom-Szamárhegy.

Térképen így nézett ki:

Szintben pedig így: 

Az út során két nagyobb emelkedőt kellett leküzdenünk, az egyiket Márianosztra előtt, a másikat pedig Ipolyszalka és Bajta között, a térkép alapján egyik sem ígérkezett vészesnek.

Elindultunk!

Végre augusztus 22-én reggel rövid készülődés és reggeli után 7 órakor elindultunk! Az idő a kora reggeli órákban meglehetősen hűvös volt, így pulóverben indultunk, de még így is fáztunk az első kilométereken. Úgy terveztük, hogy Pilismaróton a 7:50-kor induló komppal kelünk át Szobra, ám már fél 8-kor a Duna-parton voltunk, biztos, ami biztos! Az első 6 kilométer kicsit fázósan telt, és igyekeztünk a férjemmel egymáshoz alkalmazkodni a mindkettőnknek ideális sebesség meghatározásában. Az út minősége a széleken hagyott némi kívánnivalót maga után, de szerencsésen megérkeztünk a komphoz. A komp a túloldalon várakozott, ahonnan elvileg 7:40-kor kellett volna indulnia, ám nem tette, valószínűleg nem nagyon érte meg anyagilag, hogy üresen csupán kettőnkért átjöjjön.

Néhány kép a várakozás perceiről, és az átkompolásról, vicces volt, hogy csak kettőnkért jött át a Dunán ez a hatalmas szerkezet:

A szobi érkezés után rögtön Márianosztra felé vettük az irányt, miközben elhaladtunk a szobi vasútállomás épülete mellett. Az első tábla 4 km-re jósolta a Márianosztráig vezető út hosszát, bár kissé elbizonytalanodtunk, mert egy hosszabb tekerés után ismét 4 km-t jelölt. Gondoltuk, bizonyára csak 4 km-es táblájuk volt… Az út végig emelkedik Márianosztráig, sűrű, fákkal benőtt útszélek mentén haladtunk végig. Útközben láttunk egy kiépített forráshelyet, amit csak visszafelé néztünk meg, és egy kőbányát, mely meglehetősen zajos volt. A tábla elérésekor nagyon örültem, bár még a településen belül is emelkedőn kellett mennünk, nem úsztam meg ennyivel!

Aztán végre csak elértünk első célunkhoz, a Magyarok Nagyasszonya Bazilikához. A kegyhelyet a Pálos rend működteti, érdekessége, hogy egy udvaron található a márianosztrai börtönnel.

Alaposan körbejártuk a templomot, mígnem egyszercsak az egyik oltár fölött egy ismerős alakja bukkant elő: Avilai (Nagy) Szent Teréz – idei bérmálkozásomkor választott védőszentem:

A templomban töltött csendes percek után megnéztük az udvar túloldalán lévő kiállításokat is, egyik oldalon a Pálos rend történetét követhettük nyomon, míg a másik oldalon a fogvatartottak életét mutatták be.

A Pálos kiállításon több más mellett, egy szívünkhöz közel álló érdekességre bukkantunk, mely ismét bebizonyította: kicsi a világ! Mi ugyanis Törökszentmiklóson éltünk hat évig, ahol korábban Vincés nővérek is éltek, az idősebbek még emlékeznek rájuk. Szívünknek különösen kedves volt ez a betegellátó burza:

A kiállítás után újra nyeregbe pattantunk és eltekertünk a falu határában található Kálváriára. Itt is jártunk már 2008-ban, akkor Nagybörzsönyben nyaraltunk, mivel nagy élmény volt, ezért most sem hagyhattuk ki. A bicikliket a liget aljánál hagytuk és gyalog indultunk fölfelé.

Szemlélődésünk után elindultunk lefelé, a bicikliket elérve falatoztunk és ittunk, majd lelkiekben és testiekben is feltöltődve elindultunk hazafelé. Ez a szakasz valahogy sokkal jobban tetszett, hiszen szinte csak fékezni kellett. Útközben még lencsevégre kaptam ezt az egyedülálló kerítést, mely sílécekből készült:

És a márianosztrai úton megálltunk még a Mária-kútnál, amit idejövet fedeztünk fel. Itt sajnos képet nem készítettünk, de a története megmaradt: a forrást a bányászok építették ki az 1900-as évek elején, hogy a források vizét levezessék az alsó bányába. Amikor a kőfejtés megszűnt, a kisvasút megállója okafogyottá vált, a kút is betemetődött. Csak 2007-ben újították fel a helyiek, azóta kedvelt pihenőhely. Csodatévő hely is ez egyben, amit a képes fa története bizonyít. Juhász Ferenc bányász életét ugyanis Szűz Mária segítő keze mentette meg. Az idős bányász a fa alatt álldogált, amikor a házban megcsörrent a telefon. Beszaladt, hogy felvegye, ebben a pillanatban hatalmas villám csapott az öreg tölgyfába, ahol egy perce még a bányász állt. A telefont a két bánya közötti kapcsolattartásra használták, ám amikor Feri bácsi felvette a telefont, az süket volt. Később visszahívta a fenti bányát, ám ők azt mondták, nem csörögtek Feri bácsinak…

A márianosztrai elágazástól kétfelé vehettük az irányt: vagy hazatérünk komppal, vagy a hosszabb úton indulunk tovább. Ezt választottuk. Hamarosan Ipolydamásdra értünk, innen az Ipoly kísérte utunkat. Ipolydamásdon beszéltünk egy helyi emberrel, aki elmondta, hogy készül majd híd az Ipolyon, ám ez már évek óta húzódik. Ipolydamásd után azt hittem soha nem érjük el Letkést, ekkor már kezdtem fáradni, és az út is folyamatosan emelkedett, még ha enyhén is. De végre begurultunk! Letkés vége felé balra kanyarodva érjük el az Ipolyon lévő hidat és határátkelőt, ez ismét egy felemelő lélektani pillanat volt:

A határátkelés után rögtön Ipolyszalkára érkezünk. Itt nem hagyhatjuk ki a csodálatos tájházat, bár 2008-ban szintén voltunk már itt. Ugye milyen gyönyörű?:

Szerencsére éppen táboroztatás folyik, így van szerencsénk elbeszélgetni a helyi asszonyokkal a régi időkről és a táborról, a gyerekekről.

Innen Garamkövesd felé vesszük az irányt, az úton a második nagyobb emelkedő vár ránk, de az útközbeni látvány kárpótol minden fáradságért:

Végül beérünk Garamkövesdre, ahol az emelkedő végén újabb lélektani pillanat: megpillantjuk az esztergomi Bazilikát:

Itt szinte már otthon vagyunk, azért a Garamnál még megállunk egy kis szemlélődésre. Szeretem ezt a folyót:

Innen már csupán pár kilométer Párkány, majd a Mária Valéria hídon gurulunk be Esztergomba. Mi még itt nem vagyunk otthon: egy kb. 8 kilométeres út vár még ránk (ez már nagyon nem hiányzik) Esztergom-Szamárhegyig. Fáradtan, de lelkiekben feltöltődve érkezünk haza, és alig várjuk, hogy újra nyeregbe pattanhassunk! De erre csak jövőre kerül majd sor!